TUDATOSSÁG A MINDENNAPOKBAN

TUDATOSSÁG A MINDENNAPOKBAN

Többféle ok lehet a háttérben, ami miatt egyéni terápiára kezdünk el járni. Az a pozitív szándék azonban mindannyiunkban ott van, hogy jobban megértsük magunkat, és életünket úgy alakítsuk, hogy elégedettebbé válhassunk. A megértés perspektívájából magunkra nézve felismerhetjük elutasított részeinket, amiknek eddig nem adtunk teret az életünkben. Így a teljesebb valóságunkat integrálhatjuk mindennapjainkba. Erről a helyről – a szívünk és igazságunk legmélyebb szükségleteit követve és élve – lesz lehetőségünk a valódi kiteljesedésre.

Az, hogy milyen mértékig leszünk képesek az önismereti tapasztalatainkat a hétköznapjainkba behozni, elsősorban a szándékunk erősségétől függ. Azok az emberek tudják a legnagyobb változásokat elérni, akiket egészséges és tiszta szándék vezérel a hétköznapi életük alakítására vonatkozóan.

Ennek ellenkezőjeként azok, akiknek a szándékuk vagy a személyes akaratuk sérült, nehezebben hozzák létre a változást. A szándékunk jelenlegi állapota nagyban függ attól, hogy milyen tapasztalataink voltak a szüleinkkel és más autoritásokkal eddigi életünkben.

Hogy milyen ez a részünk, mely a gyermekkori, elsősorban a kora gyermekkori élmények során szerveződött, azt nagyban befolyásolja az, hogy mennyire kaptunk egészséges támogatást a felnőttektől. Különösen azokban a helyzetekben, amikor nemet mondtunk – azaz ellenkeztünk a szüleinkkel, mint külső tekintéllyel.

Ennek az időszaka 2 éves korra tehető, amikor a gyermekek megtanulnak járni és szaladni. Ekkor már van akkora szókincsük, hogy kifejezzék a kényelmetlenség vagy az elégedetlenség érzéseit. A gyermek akaratának indokolatlan, erőszakos elutasítása károkat okozhat a gyermek egészséges szándékának szintjén. Ez pedig kihatással lesz felnőtt életére is. Mindez a szégyen, a kisebbrendűség, a bűntudat, a bizonytalanság érzéseihez, és a konfrontáció elkerüléséhez vezet. Ezek a gyermekkori traumák nem maradnak meg a tudatos emlékezetünkben. Az implicit test-emlékezetben, mint reaktív mechanizmusok tárolódnak tovább. Legátolják, hogy felnőtt módon legyünk jelen és álljunk ki magunkért egy-egy szituációban.

Az integratív test-orientált terápiában mindig arra helyezzük a hangsúlyt, hogy az egyén szándékai, akarata hol és melyik fázisban van elakadva. Sérült szándék esetén felépítjük az egyén konfrontációs képességét, dolgozunk a frusztrációval, az agresszióval és a konfrontációtól való félelemmel azokon a területeken, ahol az egyén feladja önmagát. Ezért sokszor a személyiség alapjaitól kezdjük a munkát, onnan megyünk tovább az egyéves gyermek regresszív érzelmeihez, s így haladunk a felnőtté válás felé.

Az egyéni terápia azért is szükséges, mert a kényelmetlenség kerülése alapvető jellemzője az emberi természetnek. A gyermeki ego törekszik a fájdalom és a zavar elkerülésére, s ennek bebiztosítására védekezési stratégiákat fejleszt ki, hogy a jövőben elkerülje a hasonló élményeket.

Azáltal hogy nem veszünk tudomást a kellemetlen és fájdalmat okozó tapasztalatokról, elkerüljük az érzelmi fejlődés lehetőségét. Ha megengedjük magunknak, hogy megérezzük az adott érzelmet, akkor szabadokká válunk annak megválasztására, hogy kifejezzük vagy magunkban tartsuk azt belátásunk szerint. Így válunk képessé arra, hogy érzelmi szelfünk szabályozza az érzéseinket, nem pedig az érzelmeink bennünket. Ez a felnőtté válás és a spirituális érettség elérésének természetes útja.

Ha félünk az elfojtott agressziónktól, akkor a saját erőnket is korlátozzuk. Ha a fájdalmat akarjuk elkerülni, akkor leszűkítjük az öröm megélésének kapacitását magunkban. Ha elfordulunk a szomorúságunktól, akkor elfordulunk a saját szükségleteinktől. Ennek következtében a lehetőségtől is, hogy betöltsük azokat. Ha nem merünk egyenesek lenni, akkor nem fogunk élvezetet tapasztalni. Helyette a saját igazságunk elrejtésére fogjuk fordítani energiánkat.

A bensőnkben való kutatás, a fent említett és más kapcsolódó érzelmi állapotokkal való munka gyakran katartikus érzelmi tapasztalatokhoz vezet, és változatos reakciókat hozhat. Ezek lehetnek a teljesség, a szabadság, a felelősségvállalás, az új érzelmi alapozás katartikus élményei. Ezek az élmények aztán tükröződek mindennapi kapcsolódásainkban. Sőt! Ezt a fajta munkát gyakran az életünkkel való egyre teljesebb megelégedettség is követi.

Ha feltárjuk és megtapasztaljuk a mélységeinkben rejlő érzelmeket, és kibontogatjuk a múlthoz kapcsolódó történeteinket, az segít az élettől, a sorstól vagy a kapcsolódástól való félelmeink csökkentésében. Ennek köszönhetően már nem szükséges elkerülnünk az élettel járó kellemetlenségeket, hanem éppen hogy szabadon szembe merünk nézni az élet összes aspektusával: még nyitottabbá és elfogadóbbá válunk. Motivációinkat pedig sokkal inkább esszenciális

A spirituális iskolák, úgy, mint a transzperszonális vagy az integrálpszichológia, kétfajta személyiség-központot különböztetnek meg az egyénben. Egyikük az elhatárolódott külső szelf vagy ego. A másik énünkre magasabb énként, vagy spirituális szelfként utalnak a fent említett irányzatok.

A magasabb énünk nemcsak egy elképzelés, hanem egy olyan konkrét megélés is lehet, melynek során önazonosságunk középpontja az elkülönült ego irányából a pszichénk valódi középpontja felé mozdul. Erre utal Jung selfhood fogalma, ami létezésünk középpontja, egyben testünk és a pszichológiai élményünk centruma. Efelé a középpont felé való mozdulás által válhat önmagunk észlelése integrálttá – fizikai, érzelmi és mentális síkon egyszerre.

Spirituális fejlődésünk célja, hogy egyesítsük a külső szeparált részünket – a védekező egót -, a belső, szélesebb és kiteljesedettebb énünkkel – ami lényünk esszenciája, vagyis állandó szelfünk. Hazatérésként, önmagunk megtalálásaként, önmagunkkal való eggyé válásként, belső egyesülésként is szokták nevezni ezt az integrált élményt, amikor a külső énük megtalálja belső bázisát önmaga esszenciájában (magasabb énjében).

Amikor elérjük fejlődésünk e pontját, akkor a külső szeparált egónk már kevésbé fog elválni belső forrásától. Az egónkat és az alapvető lényegünket egyesítő, összekapcsolódott-integrált életet fogunk élni, melyet a belső esszenciánkból élt életként is jellemezhetünk. Integráltságunk által növekszik autentikusságunk, aktuális szükségleteinkre több figyelmet fordítunk, és túl tudunk látni félelmeinken és önzőségünkön.

Kívülről nézve ugyan minden nagyon hasonlónak tűnik, mint eddig, belülről azonban sokkal mélyebb jelenlétet és elégedettséget élünk meg. Az élet egyes momentumai ilyenkor azzal az érzéssel záródnak, hogy minden jól van, ahogy van. Annak ellenére, hogy épp milyen fázison megyünk keresztül – mi is rendben vagyunk, ahogy épp vagyunk.

Ennek ellentéteként, ha a külső és belső énünk között a szétszakítottság érzete áll fenn, akkor általában magányt és elégedetlenséget tapasztalunk. Ebből a helyzetből úgy lehet kijönni, ha újra és újra „meglátogatjuk” leblokkolt érzelmeinket vagy belső fájdalmunkat. Ha valóban átadjuk magunkat az érzelmi folyamatainknak, akkor elengedjük az elégedetlenséget, elmozdítjuk a korlátainkat, és teret teremtünk a múltbéli fájdalmaktól való megszabadulásnak. Ebben az értelemben, az integratív test-orientált terápia az első lépést jelenti a fájdalmas élményektől való megszabaduláshoz. Ugyanakkor, egy mélyebb értelemben, visszavezet az igaz énünkhöz, a valódi esszenciánkhoz.

Ebben a folyamatban a pszichológiai és a spirituális elemek átfedésben vannak, így történhet meg spirituális integrációnk. Ha felvállaljuk a felelősséget saját egónkért, és segítjük éretté válását, az egyben az egónk meghaladásához, azaz a spirituális értelemben vett érettséghez is elvezet bennünket.